Mit is várna az ember…

Előszó: Mindig vannak kivételek!

A héten gondolkodóba estem. Azon morfondíroztam, mi milyen diákok voltunk középiskolában. Nem jók. Nagyon zűrös osztály volt a miénk, de egyvalamit nem engedtünk, nem engedhettünk meg magunknak: tiszteletlenséget. Ha bajunk volt egy tanárral, maximum az ofőnek szóltunk, vagy motyogtunk a háta mögött, de nem engedtünk meg annyit magunknak, mint a mai diákok. A héten sok mindent láttam, de egyik dolog sem fog túl sokáig a pedagógusok között tartani, ha nem változik a dolog. Bár azt még nem tudom, hogyan kellene változtatni a dolgokon.
Figyeltem a tanítványaimat, és elszörnyedtem. A kedves diák mindent csinál órán, csak azt nem, amit kellene. Az a legkisebb gondom, hogy zenét hallgat, mivel infón sokat kell önállóan dolgozni, hát tegye, ha csak így működik az agya. Az jobban zavar, hogy a telefonját nem csak zenehallgatásra használja, hanem telefonál is. Némelyik ki akar menni a folyosóra ilyenkor, amit nem engedek meg. Hát megrántja a vállát és kimegy. Mit neki az igazolatlan óra, meg a szaktanári, vagy a pénzbüntetés a jegyzőtől, nem ő fizeti. A másik idegesítő dolog, az állandó beszélgetés. El se tudom képzelni, miről beszélnek ennyit. Persze ezt sem suttogva teszik, mint mi anno, hanem normál hangerővel. Ha szerencsétlen pedagógus rászól, netán rákiabál, megsértődik vagy elmés megjegyzést tesz a tanár családtagjaira.
Tanulni sem tanulnak, legalábbis nagyon kevesen. Én például az egyik osztályomban minden óra elején iratok röpcetlit. Tudnak róla, nem váratlan dolog, és még a megtanulandót is kiadom fénymásolaton, nehogy már jegyzetelni kelljen órán. Ez a megtanulandó kb 30 mondat, ennél biztos nem több. De lehet sok ez a mai fiatal agyaknak, mert nem megy az elsajátítása. Még 2-es szintre sem. Ilyenkor azonnal előjön, a “de ugye nem tetszik beírni” téma, amit már egy pár hete megelégeltem, és erre már csak ez a válasz: “dehogynem, és örömmel teszem meg”. Ekkor a következő fokozatra lépünk, ami a duzzogás, dögöljön meg a tanár-ozás, az asztal és a billentyűzet püfölése. Egyébként vicces, én már csak mosolygok.
És mit lehet ilyenkor tenni? Nem tudom… A kiabálás nem jó, mert kiröhögnek, az asztalcsapásra sem esküdnék, mert fájdalmas (tapasztalat), a szaktanári sz…t sem ér, így marad a nagy levegő, 10-ig számolás, meg a pályamódosítás. Most, hogy ezt leírtam, eszembe jutott még több megoldás is, de azok már brutálisak.
Lehet összegyűjtöm ezeket is, és posztolom legközelebb.

Kedves pedagógus kollégák! Ti mit tesztek ilyen esetekben? Illetve kedves Diákok! Mi a hatékony módszer?